Felütötte fejét a szocializmus

Sorra hallgattam az emberek véleményét a salgótarjáni március 15-i koszorúzás kapcsán. Én magam sem tudtam elvonatkoztatni és önfeledten ünnepelni akkor, ott a nemzet nagyjait. Sok hasonló véleményt hallottam ám volt egy, amely a leginkább összefoglalta a dolgok esszenciáját: Szocializmus van! Egy baráti beszélgetésből idézték nekem ezt a két szót. Ott abban a pillanatban összeállt a kép, megfejtettem azt, ami még csak derengett eddig e város néhány hónapos vezetése mögött. Abban a pillanatban megértettem és szembesültem azzal, mi zajlik előttem. Amit látok egy olyan korszakot idéz, amelyet már réges-régen elfelejtettem: a szocializmust. Mi sem jellemezhetné jobban a mai Salgótarjáni közéletet, mint ez a két szó: Szocializmus van. Emlékeznek azokra az évekre mikor rendre elhitették velünk, hogy a körülmények áldozatai vagyunk? A megpróbáltatások és az erőfeszítések ellenére sem vagyunk képesek kimászni a gödörből, mert itt vannak ezek a külső körülmények már megint olyan nagyon rosszul alakultak a dolgok. Mindig volt valami külső körülmény, amely gátat vetett a fejlődésnek. Egy hiba, amelyről senki sem tehetett, na de hát a körülmények. Hát azok, hát azok miatt nem lehet... Semmi sem működött, ha épp kellett volna működnie. Minden elromlott valami miatt és mindig valami más, vagy valaki más miatt. Újra felsejlett bennem a nyomasztó tehetetlenség, amelyet akkor éreztem, mikor hazudtak nekem reggel, délben, este. Elhitetették velem, hogy valóban szörnyű minden és senki, vagy semmi nincs aki, vagy ami ebből kimozdíthatna. Fogadjam el, hogy egy lehetőségek nélküli szegény országban kell élnem, amely partra vetett halként vergődik és épp, hogy megvívja saját haláltusáját. Ma én másként élek, és más országot látok. A szocializmust csak szegénységgel lehet fenntartani. Nincs szükség gondolkodó emberekre. Nem kell, hogy bárki is kérdezzen. Aki törekszik le kell törni. Minél gyengébb az ember, minél inkább ki van szolgáltatva, annál könnyebb manipulálni. Nem lesz gázár emelés! Aztán mégis lett. Mert ugye azok a fránya körülmények. A félelemben és bizonytalanságban tartott ember számára aligha marad idő, erő a jövőn, a jobbon gondolkodni. Eltörlik a csíráját is. „Bajban van ország”, senki se gondoljon egy jobb életre. Most áldozatot kell hoznia mindenkinek…

Ennyi év távlatából ezt idézte vissza számomra a március 15.-i koszorúzás a Városháza előtt. Elhangzott egy sor sok szép vers nagy költőink tollából, néhány ének. Az első ünnepi beszéd, amelyet a városunk Polgármestertől halhattunk. Ünnepies volt, csak épp nem ünnepelt. Hirtelen a régi iskolám udvarán álltam, és vártam, hogy vége legyen a kötelező piros betűs ünnepnek. Funkcionális díszlet, énekelt a gyermekkórus, nagy átéléssel elmondott nagy versek és dalok. Nem az előadók tehetségét hiányoltam, vagy igyekezetüket, vagy a műsorba vetett munkát, hanem valami egészen mást. Egy leckét láttam újra a történelemkönyvből, amelyet el kell megint olvasni, mert egyszer régen volt egy ilyen és azóta, minden évben emlékezünk. Pont, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt: egy újabb iskolai program a tavaszi szünet előtt. Egy nemzeti ünnepen, a nemzetünk egyik ünnepén. A Város, a baloldali városvezetés nem ünnepelt méltó módon. Itt kérem, szocializmus van. Szocializmus van a Dolinkában, szocializmus van az országzászló ügyében. Szocializmus van a tárgyalások és egyeztetések sorában és kötelező koszorúk között.

Salgótarján, 2015.03.16. (archív)